A Pep Guardiola vezette Bayern München felett aratott győzelem sokkal jelentősebb volt, mint elsőre gondolnánk. Miután a 2015-ös évet a legmagasabb szinten kezdte a Barcelona, ezzel a győzelemmel olyan magasságokba jutott, ahol nem járt már két éve, de most, Luis Enrique időkapujával újra a dobogón foglal helyet és nincs messze a Bajnokok Ligájában elért végső győzelemtől.
Kezdjük azzal a gondolattal, hogy az európai futballnak mindig van egy aktuális négyesfogata, a négy legerősebb csapat a mezőnyben, a Bajnokok Ligájában, ahol a legnagyobb mérik össze erejüket, ők általában ott is vannak a legjobb négy között. Ezek azok a csapatok amelyek a bajnokságokat nyerik, amelyek a legnagyobb meccseket vívják, mindig eséllyel pályáznak a kiírások győzelmére és ezért nem is akar velük senki összeakadni.
Pep Guardiola ideje alatt a csúcson volt a Barca, gyakran maga mögé utasította a Manchester Unitedet, a Chelseat, a Real Madridot és a Bayern Münchent, akik akkoriban az elitben tartózkodtak. De a menedzser leköszönésével és a sikeréra megszűnésével átrendeződött az európai futballtérkép. Ez a folyamat 2013 májusában csúcsosodott ki, amikor a Bayern München átgyalogolt a több sebből vérző katalánokon, megszégyenítő 7-0-ás összesítésben búcsúztatva őket a legrangosabb európai kupából.
A lejtmenet érzése a levegőben volt már Pep utolsó szezonjában is, s még inkább az "örökös" Tito és az ő kezeléseinek idején, de a folyamat mégis azután a németek elleni két meccs után csúcsosodott ki, vált hivatalossá, ha úgy tetszik.
Az eredmény egy borzalmas 2014 volt, kupáktól mentes, bosszúságokkal bővelkedő, fájó pillanatok hozója. A Barcelona ezalatt az idő alatt elveszítette azt, amire az elmúlt években legbüszkébb lehetett, ami talán a legfontosabb egy klubnak: a rangját a négyesfogatban. Régen volt már olyan szezon, hogy a Barcát nem tartották számon a BL nagyágyúi között, de a 2013-14-es ilyen volt, ahogyan az új, 2014-15-ös is így kezdődött meg. Csorba esett a renoméján, a bajnokságot úgy is bukta, hogy az többször is tálcán kínálkozott, a legerősebbek elhúztak mellette, s megnyerték előle a címeket.
Persze, egy klub életében természetes dolog, hogy vannak jobb és rosszabb időszakok, de a szurkolók az akkori lelketlen, unalmas, kiégett csapatot csupán a pár évvel ezelőttihez tudták hasonlítani, ami pedig valószínűleg a történelem egyik legjobb futballcsapata volt. A kettő közötti hatalmas kontraszt szülte az elégedetlenségeket, és a hatalmas elvárást: a lomha öregember legyen újra - s lehetőleg minél hamarabb - az a fürge harcos, ki mindenkit legyőzött. Ezért volt az, hogy szinte ártalmas teherként nehezedett a csapat és az aktuális edző vállára a Pep-éra árnyéka, amikor a léc olyan magasra került, hogy szinte lehetetlennek tűnt megugrani. Legalábbis akkor annak tűnt.
Ilyen viharos időszakokban nevezték ki vezetőedzőnek a ma 45. születésnapját ünneplő Luis Enriquét. A már említett hatalmas elvárások miatt amikor nem teljesített az megfelelően, a fejét követelték, közben pedig épp azt nem vették észre, hogy Lucho a háttérben pont azon ügyködik, amit elvárnak tőle. Építette az időgépet, mely visszaviheti a megkopott csapatot évekkel korábbra, amikor még jogos helyet követelt magának a négyesfogatban. Rájött, hogy a Barcelonának nem arculatváltásra, hanem evolúcióra van szüksége, a gyengeségekből erősségeket kovácsolt és egy olyan csapatot épített, amely 2015-ben újra a legnagyobbak közé gyalogolt.
Merthogy amikor a Barcelona szerdán nekivágott a BL elődöntőnek, nem csupán a kiírás egyik fő esélyesét győzte le, hanem önmagát is. Hiszen Luis Enrique csapatával a Camp Nouban Pep Guardiola, az egykori ünnepelt hős katalán nézett szemben, s vele csapata, a Bayern München, aki két évvel ezelőtt letaszította a dobogóról. Abban a pillanatban, amikor körülbelül két héttel ezelőtt Zürichben kihúzták az elődöntőbeli ellenfeleket, tudtam, hogy az egész szezon erre a két meccsre fog szűkülni. A párosítás eleve egy csúcsmeccs lenne, tekintve a két alakulatot, de ez mégis több annál. A megújult Barcának most kellett legyőznie a fojtogató múltat, hogy ezentúl a jövőre koncentrálhasson. Ha ez egy új fejezet a klub történelmében, akkor az első oldal erről a csatáról szól.
Arról a csatáról, amely során az Enrique-csapat megküzdött az árnyékkal, mely maga Pep Guardiola volt, annak a csapatnak az élén, akik annak idején rémálmokat okoztak a Barca játékosainak. Az első félidőben világosan látszódott, hogy a két edző ugyanazt a filozófiát vallja, mindkét egyesület megszállottan birtokolni akarta a labdát, ez pedig hatalmas küzdelmet szült, fizikai és mentális síkon. Enrique azonban most kamatozhatta igazán, hogy a szezon alatt a fejlesztés mellett döntött, láthatta, ahogyan az ő kibővített fegyvertára sikerre viszi a csapatát a meccsen, melyen a fizikum, a letámadás és a kontrák (az elemek melyek idén a legnagyobbat fejlődtek) mind-mind fontos szerepet kaptak. Guardiola pedig rájött: felvértezheti a Bayernt nevelőklubja játékstílusával, nem győzhet egy olyan filozófiával harcolva, mely éppen a Camp Nouban született. Egyedül maradt. S még ha Enrique nem is ér fel hozzá névben és taktikai érzékben, a Barcelona ezt a fajta előnyét fel is tudta használni, így megnyerte a meccset és valószínűleg a párosítást is, már az első menetben.
Kilépett az árnyékból, új fejezetet nyitott és visszavezette a Barcelonát a szűk elitbe, s hogyha ügyes, akkor egyenesen a dobogó tetejére vezethet útja. A Pep Guardiola nevével fémjelzett sikeréra pedig újabb poszthumusz cselekvést tett, az utolsót: miután 2013 májusában hivatalosan is kimúlt, 2015 májusában hivatalosan is történelemmé vált. Nem kísért tovább, lezáródott, ahogyan az Enrique-csapat hazaküldte a Guardiola Bayernt, megnyerve az elmúlt évek legfontosabb meccsét. Az időgép segítségével visszaállt a rend. Köszönjük Luis Enrique, boldog születésnapot! 
